Trianoni megemlékezés

EMLÉKEZZÜNK TRIANONRÓL

A Magyar Országgyűlés 2010-ben nyilvánította a trianoni békeszerződés napját, június 4-ét a nemzeti összetartozás napjává. Ma száz éve annak, hogy az 1920. június 4-én aláírt trianoni békediktátum kitörölhetetlen és máig feldolgozatlan tragédia a magyarság számára.

Ez alkalomból a mai napon a Bényei Templomban is megszólalnak a harangok délután fél 5 órai kezdettel, 100 másodpercre. A mai napon emlékezzünk közösen, a harangszó hallatán tiszteletünk jeléül álljunk meg egy pillanatra, gyújtsunk meg otthonunkban egy-egy szál gyertyát. És hogy teljesebb legyen az emlékezésünk, kérem, olvassák el Kovács Attilának, a Bénye-Káva Általános Iskola pedagógusának múlt idéző megemlékezését.

 Mert nem lehet feledni, nem, soha,

Amíg magyar lesz és emlékezet,

Jog és igazság, becsület, remény,

Hogy volt nekünk egy országunk e földön,

Melyet magyar erő szerzett vitézül,

S magyar szív és ész tartott meg bizony!”             

(Juhász Gyula: Trianon) 

A trianoni tragédia 100. évfordulójára

Amikor a trianoni békediktátumról esik szó, általában 1920-ra gondolunk. Abból a szempontból persze jogosan, hogy a diktátum ebben az évben – június 4-én – lett aláírva. Ám a történelemben semmi sincs előzmény nélkül, Trianon okai is legalább 200 évvel korábban elkezdődtek. 1711-ben a magyarság elveszítette a Habsburgok ellen vívott szabadságharcát. Vezérlő fejedelmünk, II. Rákóczi Ferenc kuruc hadai Nagymajténynál letették a fegyvert. Bár akkor a véres megtorlás szerencsére elmaradt, a Rákóczi-szabadságharc bukása után az ország lényegében tartományi szintre süllyedt le a Habsburg Monarchián belül.

Mivel a korábbi, közel kétszáz éves török uralom idején jelentős elnéptelenedés történt az ország területén, a Habsburgok – részint az ország benépesítése, részint a magyarság felhígításának tervével – szervezett betelepítéseket indítottak el. Kb. 300 000 német települt be Dél- és Nyugat-Németországból. Rácok (szerbek) érkeztek a déli területekre (határőrvidékre), és jelentősen megnőtt a városokban élő szerbek száma is. Szlovákok és ruszinok népesítették be Északkelet-Magyarországot, sőt, a szlovákok egy része a Kárpátok hegyeiből az Alföld egyes részeire költözött, ahol új településeket hoztak létre. Oláhok (románok) települtek be Erdélybe és az Alföld keleti területeire.

Ennek persze számos előnye is volt, hiszen az ipar és a mezőgazdaság fejlődésén, bővülésén túl, saját településünk, Bénye jelenlegi létét is ennek köszönhetjük. Ugyanakkor a betelepítések eredményeként drámai mértékben átalakult a történelmi Magyarország demográfiai térképe. A XVIII. század végére Magyarország népességén belül a magyarság számaránya az eredeti, mintegy 80%-ról 40%-ra csökkent, miközben jelentős országrészekben (Erdély, Felvidék, Délvidék) alakult ki román, szlovák vagy szerb többség. Lényegében tehát már az 1700-as évek végére létrejött az a demográfiai viszonyrendszer, amely aztán az első világháború végén a béketárgyalások során hivatkozási alap lett az elszakadni vágyó nemzetiségeknek.

A népesedési viszonyok mellett egyéb tényezők, külső és belső okok is hozzájárultak tragikus országvesztésünkhöz. Ide vehető a magyar nemesség egy részének elkényelmesedése, a nemzeti sorskérdések iránti érzéketlensége. Az Osztrák-Magyar Monarchia részeként önálló, és érdekérvényesítő képességű diplomáciával Magyarország nem rendelkezett, miközben több, hazánk területén élő kisebbségnek jött létre a saját anyaországa (önálló Románia és Szerbia megalakulása) és ezek rendkívül erős diplomáciai ténykedést fejtettek ki.

Külön kiemelendő az első világháborúba történő belesodródásunk sajnálatos ténye, mert – a pótolhatatlan emberveszteségeken túl – az ottani vereség eredményezte azt, hogy nekünk nem volt semmi szavunk a világháborút lezáró békekonferenciákon. Az is jelentős szerepet játszott a tragédiánkban, hogy a nagyhatalmak – különösen Franciaország és Nagy Britannia – nem akarták, hogy Európa közepén létre jöhessen egy erős középhatalom. Ehhez létfontosságú volt az önmagában is jelentős természeti- és gazdasági potenciállal rendelkező történelmi Magyarország tudatos feldarabolása. Emellett szerteágazó, magyarellenes külföldi erőterek (pánszlávista mozgalmak, szabadkőművesek, stb.) is megmozdultak országunk tönkretételéért, miközben idehaza végigsöpört a Tanácsköztársaság vörös terrorja.

Mindezek az előzmények sajnos magával hozták nemzetünk történelmének legnagyobb tragédiáját, a trianoni országvesztést. 1920. június 4-én, Versailles-ben, a Nagy-Trianon Kastélyban Drasche-Lázár Alfréd és Benárd Ágost írta alá a békediktátumot. Fontos, hogy kiemeljük: Trianon esetében nem szerződésről, hanem diktátumról van szó, mert egy szerződés esetén két vagy több fél közösen létrehozott megállapodásáról van szó, itt viszont nekünk nem volt beleszólásunk a dolgok folyásába, a békediktátum szövegezésébe és a végeredménybe. Kizárólag csak aláírni volt jogunk és kötelességünk azt, amit mások megszövegeztek.

A diktátum életbe lépésével hat ország kapott kisebb-nagyobb területet a történelmi Magyarország elcsatolt országrészeiből. Ausztria, Csehszlovákia, Románia, Szerb-Horvát-Szlovén Királyság, Olaszország és Lengyelország. Ebből Olaszország és Lengyelország elhanyagolható részt kapott.

Magyarország a trianoni békediktátum határozata alapján elveszítette:

- területe 72%-t (Horvátországgal együtt számolva!),

- összlakossága 60%-át (az eredeti 18 millióról 7,5 millióra csökkent a megmaradt ország népessége),

- 3,2 millió magyar nemzetiségű embertársunkat, akik egyik napról a másikra határon túli, megalázott, üldözött kisebbségekké lettek,

- korábbi, összes nemzeti vagyonának 62%-t,

- összes sóbányáját,

- összes, bányászati szinten feltárt arany és ezüst lelőhelyét,

- vasérctermelése 90%-t,

- vasúthálózata 62%-t

- erdőségei több mint 80%-t (természetes fenyvesei lényegében 100%-t),

- a mezőgazdaság szempontjából hasznosítható termőföldje több jelentős területét,

- területén eredő folyói túlnyomó többségét,

- gyárai-, üzemei jelentős részét,

- számos egyetemét, nagy múltú és magas színvonalú oktatási intézményét,

Elveszítette ezeken túl az ezeréves államisága alatt létrejött történelmi-, kulturális- és vallási értékei, emlékei, műemlékei jelentős hányadát. Teljes felsorolást készíteni erről megpróbálni is fölösleges volna, de álljon itt néhány olyan veszteségünk, amely Trianon gyalázata révén jelenleg „külföldön” található.

- Pozsony (az egykori koronázóváros és országgyűlési színhely), Zólyom vára (Balassi Bálint szülőhelye), Besztercebánya, Selmecbánya és Körmöcbánya, mint évszázados jelentőségű bányavárosaink, Palócföld északi része, Krasznahorka „büszke vára”, Borsi (II. Rákóczi Ferenc vezérlőfejedelmünk szülőhelye), Kassa (II. Rákóczi Ferenc vezérlőfejedelmünk nyughelye) – ma Szlovákiában van.

- Ungvár vára, Munkács vára (Zrínyi Ilona védte egykoron), a Vereckei-hágó, ahol őseink a haza földjére léptek, Rahómező (a Fekete- és a Fehér-Tisza összefolyása) – ma Ukrajnában van.

- Nagybánya (Ferenczy Gyula itt hozta létre Európa-hírű festőiskoláját), Nagyvárad (Szent László királyunk nyughelye), Nagyszalonta (Arany János és Sinka István szülőhelye), Kolozsvár (Hunyadi Mátyás szülőhelye és a házsongárdi temető városa), a Sóvidék (Európa egyik legjelentősebb sólelőhelye), Székelyudvarhely (az ős-székely anyaváros), Torda (1568-ban itt mondták ki az országgyűlésen a szabad vallásgyakorlást, elsőként Európában),  Gyulafehérvár (Hunyadi János nyughelye), Csíksomlyó (az egyik leghíresebb keresztény zarándokhely Európában), Nagybacon (Benedek Elek szülőfaluja), Nagyenyed (Bethlen Gábor alapított itt kollégiumot, számos óriási elme iskolája), Zágon (Mikes Kelemen szülőhelye), Csomakőrös (Kőrösi Csoma Sándor szülőhelye), Temesvár (a Bánát fővárosa) – ma Romániában van.

- Nándorfehérvár (Hunyadi Mátyás híres győzelmének helye), Aracs (pusztatemploma messze földön híres), Titeli-sík (a Tisza és a Duna összefolyása) – ma Szerbiában van.

Az emberiség több ezer évre visszanyúló egyetemes történelmében egyetlen néppel szemben sem történt olyan égbekiáltó igazságtalanság, mint Trianonban a magyarsággal! Erre Reményik Sándor versének részlete lehet csak a válaszunk:

     „Most Lomnic ormán rakjunk nagy tüzet,

Versaille-ig lobogjon az üzenet,

Hogy megroppant bár karunk ereje,

 Nem nyugszunk bele, nem nyugszunk bele!”

(Reményik Sándor: Nem nyugszunk bele)